Ismét saját novellát hoztam. Az előzőnek nagy sikere volt, remélem ez is legalább annyira fog tetszeni. Véleményeket kérek;) Írjátok meg, ha kíváncsiak vagytok még ilyenekre.
Az igazi kincsem
- Ne ijessz meg! – mondtam már könnyes szemmel.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de nem bírom tovább. Már nem szeretlek, és nem szeretnélek álltatni.
- Akkor most szakítasz velem egy év után?
- Igen.
Nem akartam többet hallani. Hátat fordítottam és hazáig rohantam, nem foglalkoztam azzal, hogy megláthat bárki. A könnyektől már alig láttam. A beállón nem állt autó, reméltem nincs otthon senki. Az ajtó mégis nyitva volt. Ezt nem hiszem el… Itthon van a nagynénim. Gyorsan letöröltem az arcomról az árulkodó „nyomokat”, majd beköszöntem. Szerencsére a konyhában volt, így nem láthatott engem.
- Nem megmondtam, hogy pakolj el a szobádban mielőtt elmész?
- Jó, mindjárt. – ennyit bírtam kipréselni magamból.
- Azonnal pakolj el! Tiszta szégyen vagy! Anyád helyébe…
- Mondtam már, hogy el fogok pakolni nem? – vágtam bele a szavába.
Lehet kicsit durva volt… De már úgyis mindegy, már minden mindegy. Életem szerelme elhagyott, és erre jön a folytonos veszekedés itthon. Kész rémálom az életem mostanában. Egy gyilkos gondolat úszott be az agyamba szépen lassan. A szobámban ültem zokogva, amikor felmerült bennem: Élnem kéne még?
Ennél rosszabb már nem lehet, még a halál sem. Talán megkönnyebbülnék, vagy csak egyszerűen vége lenne mindennek. Még az is jobb lenne, mint ez, ami most van. Az éjjeliszekrényemben kezdtem matatni, a titkos dolgaim között. Egy apró dobozkában őriztem az én „kincsem”. Kivettem a dobozból, majd lassan kicsomagoltam a textilzsebkendőből. Pár pillanatig csak csodáltam, ahogy a fény megtörik rajta, majd a tettek mezejére léptem.
Visszacsomagoltam, majd átmentem a fürdőbe. Újra kibontottam a zsepiből, majd a tükörben magamra, aztán a kezemben lévő tárgyra néztem. A szemem vörös volt a véget nem érő sírástól, a penge jelentette az egyetlen kiutat abban a pillanatban.
Elléptem a tükör elől, nem akartam látni magam közben. Éreztem a hideg pengét a bőrömön, szinte simogatott. Elképzeltem, ahogy a bőröm alá csúszik, aztán felsértem vele az ereimet, majd a forró vérem cseppenként a földre hullik. Szinte éreztem a fájdalmat, amit átélnék. Egy vágás, majd még egy, aztán még egy. Az élettől csendesen hátrálnék meg, mint egy gyáva szétzúzott lélek.
Újabb gondolat suhant át az agyamon. Fontosabb, erősebb, mint az előző. A pengét a földhöz vágtam. A sértetlen csuklómat megdörzsöltem, szerencsére elég korán jött a gondolat, szerencsére rádöbbentem, szerencsére nem csináltam semmit. A farmerom zsebében összesen két dolog volt: egy papír zsebkendő és a telefonom.
Először a telefonomat vettem kézbe, kikerestem egyetlenegy nevet. Krisztám<3. Gyors sms, amiben csak ez állt:
„ S.O.S. Nagy a gáz!”
Másodszor elővettem a papírzsepit és belecsomagoltam a nem használt pengét. Kidobtam a szemetesbe, örökre megszabadulva a gyilkos gondolattól.
Fél óra múlva csengettek. Az én igazi kincsem állt az ajtóban, készen arra, hogy megvigasztaljon.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de nem bírom tovább. Már nem szeretlek, és nem szeretnélek álltatni.
- Akkor most szakítasz velem egy év után?
- Igen.
Nem akartam többet hallani. Hátat fordítottam és hazáig rohantam, nem foglalkoztam azzal, hogy megláthat bárki. A könnyektől már alig láttam. A beállón nem állt autó, reméltem nincs otthon senki. Az ajtó mégis nyitva volt. Ezt nem hiszem el… Itthon van a nagynénim. Gyorsan letöröltem az arcomról az árulkodó „nyomokat”, majd beköszöntem. Szerencsére a konyhában volt, így nem láthatott engem.
- Nem megmondtam, hogy pakolj el a szobádban mielőtt elmész?
- Jó, mindjárt. – ennyit bírtam kipréselni magamból.
- Azonnal pakolj el! Tiszta szégyen vagy! Anyád helyébe…
- Mondtam már, hogy el fogok pakolni nem? – vágtam bele a szavába.
Lehet kicsit durva volt… De már úgyis mindegy, már minden mindegy. Életem szerelme elhagyott, és erre jön a folytonos veszekedés itthon. Kész rémálom az életem mostanában. Egy gyilkos gondolat úszott be az agyamba szépen lassan. A szobámban ültem zokogva, amikor felmerült bennem: Élnem kéne még?
Ennél rosszabb már nem lehet, még a halál sem. Talán megkönnyebbülnék, vagy csak egyszerűen vége lenne mindennek. Még az is jobb lenne, mint ez, ami most van. Az éjjeliszekrényemben kezdtem matatni, a titkos dolgaim között. Egy apró dobozkában őriztem az én „kincsem”. Kivettem a dobozból, majd lassan kicsomagoltam a textilzsebkendőből. Pár pillanatig csak csodáltam, ahogy a fény megtörik rajta, majd a tettek mezejére léptem.
Visszacsomagoltam, majd átmentem a fürdőbe. Újra kibontottam a zsepiből, majd a tükörben magamra, aztán a kezemben lévő tárgyra néztem. A szemem vörös volt a véget nem érő sírástól, a penge jelentette az egyetlen kiutat abban a pillanatban.
Elléptem a tükör elől, nem akartam látni magam közben. Éreztem a hideg pengét a bőrömön, szinte simogatott. Elképzeltem, ahogy a bőröm alá csúszik, aztán felsértem vele az ereimet, majd a forró vérem cseppenként a földre hullik. Szinte éreztem a fájdalmat, amit átélnék. Egy vágás, majd még egy, aztán még egy. Az élettől csendesen hátrálnék meg, mint egy gyáva szétzúzott lélek.
Újabb gondolat suhant át az agyamon. Fontosabb, erősebb, mint az előző. A pengét a földhöz vágtam. A sértetlen csuklómat megdörzsöltem, szerencsére elég korán jött a gondolat, szerencsére rádöbbentem, szerencsére nem csináltam semmit. A farmerom zsebében összesen két dolog volt: egy papír zsebkendő és a telefonom.
Először a telefonomat vettem kézbe, kikerestem egyetlenegy nevet. Krisztám<3. Gyors sms, amiben csak ez állt:
„ S.O.S. Nagy a gáz!”
Másodszor elővettem a papírzsepit és belecsomagoltam a nem használt pengét. Kidobtam a szemetesbe, örökre megszabadulva a gyilkos gondolattól.
Fél óra múlva csengettek. Az én igazi kincsem állt az ajtóban, készen arra, hogy megvigasztaljon.
Köszi, ha elolvastátok.
Puszi:
Puszi:
Solya
