Sophie novellája

 Sziasztok szerelmeim! Visszatértem és hoztam egy novellát...de nem rizsázok nézzük mit ír róla a szerző: 

 A nevem Szabó Zsófia, de Sophie Taylor álnéven publikálok a neten. Amatőr író vagyok, írás-olvasás zavarommal nem foglalkozva 14 éves korom óta írok. Egy könyvem már jelent meg magánkiadásban és egy novellám egy antológiában. Olvastam, hogy lehet novellát beküldeni, így megpróbálkoznék az egyik írásommal :) Remélem szerintetek is publikálható :)

Enyém vagy!

Halloween közeledtével Pápa falait, telefonpóznáit is ellepték Október 31-ére szervezett bulik plakátjai. Megálltam egy újabb Halloweeni partyt hirdető plakát előtt, elolvastam a már jól ismert szöveget, ami csupán megfogalmazásában más, mint a többi, majd felsóhajtottam és tovább indultam. Egyik sem fogott meg igazán, nem volt kedvem elmenni csupán azért, hogy ne otthon üljek. Persze nagyon jól tudtam, hogy Kinga és Dávid majd menni akar, mert már a jelmezük is megvolt, de idén valami extra bulira vágyom, valami olyanra, ami eddig még nem volt. Miért reménykedem, hogy ebben a poros kisvárosban, ahol nem történik semmi, majd pont egy buli fog kilógni a sorból? Ugyanolyan unalmas, átlagos estét fognak szervezni, mint mindig. A Halloween csak abban különbözik a többitől, hogy beöltöznek a fiatalok. Nekem is kellene még találnom mit is veszek fel, de annyira nincs kedvem. Bár tény, minden jobb, mint itthon ülni és a régi történeteket hallgatni nagyanyámtól, amik a bezzeg az én időmbennel kezdődnek. Bárcsak anya még élne, akkor nem kellene minden bulira úgy kiszöknöm, aztán visszaszöknöm és nem kellene úgy viselkednem, mint egy helyes, rendes kislány. Végre úgy öltözhetnék, ahogy akarok. De nem is fájdítom a szívemet ilyennel, mert felesleges. Csak tudnám, hogy mit vegyek fel.

Már majdnem beléptem az öreg, rózsaszínre festett családi ház kapuján, amikor meghallottam, hogy a nevemet kiabálják. Megfordultam, és megláttam, hogy Kinga integet és siet felém. Szőke haja kikunkorodott a sapka alól, kerek arca kipirult a hidegtől, sötét farmerja és kabátja vékonyabbnak mutatta, kék szeme boldogan csillogott.

- Nem hiszed el, mit találtam Anna! - lihegte a lány és felém nyújtott egy papírt.

- Ez meg mi? – bámultam a lapra, amin csupán a Halloween felirat, a dátum és a következő felirat állt: "Haláli buli Mindenszentek előestéjén. Gyere, és meglátjuk túléled-e"

- Nem is tudom, biztos macskaeledel – gúnyolódott Kinga. Csak a szememet forgattam és továbbra is rá bámultam. – Mint látod ez egy plakát. Hatalmas buli készül, és mit gondolsz hol? A kastély pincéjében.

− Hogy a francba szerezték meg az Esterházy-kastély pincéjét? – döbbentem meg. A város kastélya és főleg a pincéje hivatalosan le van zárva, csupán azok mehetnek be, akik jegyet váltanak. Kinga vállat vont.

− Kit érdekel? Állítólag tavaly is volt és nagyon durvára sikeredett. Arról is pletykáltak, hogy páran eltévedtek részegen a lezárt alagutakban és azóta se kerültek elő – suttogta sejtelmesen Kinga és láttam rajta, hogy büszke magára. Éppen elég ideje ismer ahhoz, hogy tudja, vonzódom a felderítetlen rejtélyekhez és a félelmetes helyekhez. – Szóval megyünk? Úgyis csak egyik helyről a másikra mászkálnánk, és sehol sem éreznénk jó magunkat.

− Menjünk, vagy ne menjünk? – morogtam, de gondolatban már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Kinga megragadta a lány vállamat és a szemembe nézett.

− Látom a szemedben, hogy döntöttél – vigyorgott Kinga. – Elmegyünk és életünk végéig emlegetni fogjuk. – Elvigyorodtam és már most nehezen tudtam kordában tartani a hevesen dobogó a szívem. – A ruhádon pedig ne is gondolkodj – legyintett Kinga, és egy csomagot varázsolt elő a táskájából, majd a kezembe nyomta. – Ezt fent találtuk anyuval a padláson és egyből rád gondoltam. Tessék felvenni, állati dögös leszel.

− Huh, Kinga, köszi – vigyorogtam még mindig és már attól féltem, hogy szétreped a szám, vagy vigyorba fagy és így maradok. – Amúgy a szokásos terv lesz érvényben.

− Értettem parancsnokasszony – vágta magát vigyázzba Kinga. – Akkor holnap este kilenckor találkozunk a házunk előtt. Nem tudom, hányan leszünk, mert Dávid is hoz embereket. – Gyorsan elköszönt és a következő percben már ott sem volt. Mosolyogva megráztam a fejem, hogy mennyi energia tombol a lányban, alig lehet leállítani, ezer fokon ég és élvezi az életet. Újra a kezemben tartott papírra nézte, és újra csak megdobbant a szívem. Eltölthetek egy jó kis estét a barátaimmal és jól fogom érezni maga. Nem kell aggódnom azon, hogy mi lesz holnap, csak az a dolgom, hogy jól érezzem magam. Aztán hirtelen jéghideg szél vágott keresztül az utcán és messzire repítette a kezemből a papírt. Mégsem rohantam utána. A hideg széltől megdermedtem és úgy éreztem, én magam is belefagytam az időben, a túlvilági kacajtól, ami a semmiből kígyózott felém, felállt a szőr a hátamon. Körülnéztem, de az utcán nem volt senki. A nevetéstől kirázott a hideg, és minden jókedvem elszállt. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem, hogy én milyen hülye vagyok, hiszen túlvilági lények nem léteznek. Előkerestem a kulcsomat és besétáltam a kertbe.

A túlvilági kacaj tovatáncolt a széllel együtt, pörögve, forogva, keringőt járva a plakáttal.

Még hallottam, ahogy a nagymama felhangosítja a szobájában a tévét, még egyszer megnéztem magam az egész alakos tükörben. Fekete testre simuló ruhám és rajta a vékony, fehér gyöngyökből készült pókháló döbbenetesen illett rám, mintha csak varrattam volna, rövid, fekete hajamat összeborzoltam, szememet vastagon kifestettem. Arcom jobb oldalára, fekete szemceruzával pókhálót rajzoltam, ha már egyszer feketeözvegynek öltöztem... Megelégedve bólintottam, majd lekapcsoltam a villanyt és kimásztam az ablakon. Már a sarkon befordulva láttam, Kinga háza előtt összeverődött csapatot. Hét vagy nyolc fiatal beszélgetett, Kingára várva a kapuban, köztük legjobb fiú barátom, Dávid. A fiú fekete öltönyt és nyakkendőt, fehér inget viselt, az övébe egy játék pisztoly volt dugva és mikor melléértem, mosolyt villantott rám.

− Szia, szépségem. A nevem Bond. James Bond.

− Eredeti jelmez – nevetettem fel. Halkan beszélgettünk, egésze addig, amíg Kinga meg nem jelent, a szokásos boszorkány jelmezében és közölte, hogy indulhatunk. – Felajánlja nekem a karját, Mr. Bond? – Dávid elvigyorodott, majd egymásba karolva tettük meg az utat a kastélyig. Bár próbáltam jól érezni magam, az a sátáni, túlvilági és félelmetes kacaj, amit tegnap hallottam nem hagyott békén. Követett mindenhova, bemászott az agyamba, befészkelte magát, mint pók a hálójába és nem hagyott nekem nyugtot. Mellesleg az Esterházy kastély tökéletes helyszín egy ilyen bulira. Döbbenten álltam meg mikor ráfordultunk a felé vezető útra. Az u alakú épület minden ablakában gyertyák táncoltak, a főbejárathoz vezető úton töklámpások sorakoztak, ijesztőbbnél ijesztőbb arcokkal. Ugyanilyen töklámpások vezettek le a pince bejáratához is, ami nem az épülethez kapcsolódott, hanem jó pár méterrel lejjebb. A kastély parkja sötéten húzódott meg tőlük nem olyan messze, a magas fák árnyékot vettek a holdfényben. Ugyanolyan hideg szél futkározott a fák között, mint amilyen előző nap az utcán. Összébb húztam magamon a kabátot, de még így is fáztam. A zene hangosan dübörgött pont a lábunk alatt, hangfoszlányok, nevetések szálltak felénk a bejárat felől. Már majdnem leértünk mikor elbotlottam a kibomlódott cipőfűzőmben. Fáradtan felsóhajtottam, és lehajoltam, hogy újra megkössem és szorosabbra húzzam a térdig érő bakancsom. A többieket előreküldtem, hogy vegyék meg nekem is a jegyet, míg megoldom a gondom. Miután szorosan megkötöttem, fel akartam állni, de nem messze tőlem megmozdult a bokor, a túlvilági kacajt újra hallottam. Idegesen felnevettem, hogy milyen gyáva nyuszi vagyok, biztos valamelyik fiú ment el pisilni a bokorba. Felálltam, beletúrtam a hajamba és már indultam volna, de ekkor valami elkapta a nyakamat és a vállamba harapott. Reflexből sikoltottam fel, de mikor megérkeztek Dávid és a többiek, a kéz eltűnt és senki sem állt mögöttem. Lihegve hátráltam el a nyakamat simogatva.

− Minden rendben, Anna? – kérdezte Dávid. – Mi történt?

− Se… semmi – ráztam meg a fejem. – Csak ijedtem. Lány vagyok, jogom van hozzá – mosolyogtam a fiúra, aki csak átölelte a vállam és ajánlotta, hogy menjünk be. Nem akartam. Isten látja lelkem, jól akartam érezni magam Kingával és Dáviddal, de egyszerűen nem akartam bemenni. Nem a hely miatta, imádtam ezt a helyet, amióta csak ideköltöztem, de most nem. Valami taszított, valami azt súgta be ne tegyem a lábam arra a helyre. De mégis megtettem. Beléptem a kísértetiesen feldíszített, amúgy is hátborzongató pincébe és elvesztem.

Az elején minden rendben volt. Átlagos halloweeni bálnak indult, mindenféle lénynek beöltözött fiatalok vettek körül, hangosan dübörgött a zene és szabadon folyt az alkohol és az a furcsa kevert ital, amibe fogalmam sincs, hogy mi volt, de sejtelmesen gőzölgött. Az egész pince vörös fényben úszott a színes lámpák miatt. Úgy látszik a készletből csak a piros színűeket vásárolták meg. Ám a bejáratnál lévő nagy termen és a folyosón kívül, amik alapból is rendelkeznek világítással, a pince többi része sötétségbe borult. A hátamon végigfutott a hideg, ha arra gondolok, hogy eltévedem az alagutakban és ott halok éhen. Próbáltam nem tudomást venni a fülemben visszahangzó gonosz kacajról és a vállamban lüktető fájdalomról, és csak táncolni. Aztán hirtelen Kinga magához húzott és a fülembe kiáltott, mivel másképp nem lehetett beszélgetni.

− A pultnál álló csávó és a haverja már fél órája minket bámul!

− És? – vontam vállat.

− És?? – háborodott fel Kinga. – Anna, egyszer élünk. Mind a ketten facérok vagyunk, nincs abban semmi, ha elhívjuk őket táncolni. Még Dávid is becsajozott. – Intett a barátunk felé, én pedig követtem a kezét. Dávid valóban egy vörös hajú, angyalnak öltözött lányt ölelgetett. Visszafordultam Kinga felé és vállat vontam

− Attól, hogy ő becsajozott, nekem nem kell bepasiznom. – Kinga dühösen fújt egyet.

− Inkább nyúlnak kellett volna öltöznöd – ezzel elsétált mellettem, és a pulthoz igyekezett. Még láttam, ahogy felkéri táncolni az egyik fiút, de mivel nem volt kedvem egyedül táncolni, Dávidot pedig nem volt szívem megzavarni, leültem az egyik székre. Nem üldögéltem ott sokáig, mivel nem sokkal később lábakat pillantottam meg. Felnéztem és szemtaláltam magam egy jóképű, szürke szemű, teljes feketébe öltözött, a húszas éveiben járó fiúval. Rám villantotta tökéletes fogait és a kezét nyújtotta.

− Táncolsz velem? – A kezem automatikusan mozdult, pedig nem adtam neki parancsot. Mire észbe kaphattam volna, már szorosan a fiúhoz simultam. Belélegeztem furcsa, fűszeres illatát, a kacagás a fejemben elcsitult, és mintha kissé elbódultam volna. Nem törődtem a vészcsengőkkel a fejemben, élveztem, hogy két erős kéz simul a derekamra, hogy nem hallom a nevetést, hogy most minden normális. Talán mégis ez lesz életem legjobb bulija.

Még a zenén is áthasító üvöltés darabokra törte a normális pillanatot és minden reményemet. Megpördültem és figyeltem, ahogy Dávid kibotladozik egy sötét sarokból, kezét a csuklójára szorítva, arcán döbbenettel keveredett borzalom. Nem értettem mi baja lehet, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a keze alól csöpögő vért és a fénylő húst, ahol nem tudta eltakarni. Oda akartam sietni hozzá, de a mögöttem álló fiú nem engedte. A vörös hajú, angyallány kilépett Dávid után és felé nyúlt. A fiú hevesen rázta a fejét és hátrált, de a lány megragadta az öltönyét és visszafele húzta a sötétbe. Felvontam a szemöldököm, mert nem tetszett, hogy Dávid tiltakozik, de amikor a lány rám mosolygott és megláttam a hegyes, véres fogait hátra hőköltem. Ez… ez a lány megharapta Dávidot! Segíteni akartam neki, de a fiú továbbra sem engedett.

− Ne aggódj, a barátodért. Jó kezekben van – mondta az idegen mély hangon. Hátranéztem a vállam felett. Szürke szeme hidegen és… éhesen nézett rám.

− Ki a fene vagy te? De tudod mit nem is érdekel. Engedj el! – kirántottam magam a karjai közül és kivágtattam a pincéből. Az orromat betöltötte a vér szaga, a fejem majd szétrobbant és újra hallottam a kacagást. A fülemre szorítottam a kezem, de a nevetés csak még hangosabb lett. Kicsaptam az ajtót, hideg levegő csapta meg az arcomat és egy furcsa fűszeres illat. Felkaptam a fejem és felsikoltottam, mikor a buliban hagyott fiú, úgy állt előttem mintha végig itt kint lett volna. Hátranézte a táncoló, vonagló tömegre, majd újra a fiúra. – Te meg… hogyan…

− Nem mindegy? Úgyis enyém leszel. – Ez a két mondat gombócot növesztette a torkomba, fojtogattak és nem tudtam lenyelni őket. A szíve összevissza vert, a tüdőmbe csak néha-néha jutott levegő. Felém lépett, én pedig elhátráltam. A bejárat, fából készült kapuja a hátamnak ütközött, a nyirkossága még inkább megfagyasztott, csupasz hátamon pókok és bele sem merek gondolni milyen lényeg futkoztak. Semmi mást nem láttam csak a felém közeledő fiút.

− Ki vagy te? – suttogta a félelemtől rekedten, mire ő elvigyorodott. Kivillantotta hófehér, apró, hegyes, a cápáéhoz hasonló fogait, amik ijesztően hasonlítottak az angyallányéhoz. Nagyot nyeltem, a vészcsengők hangosan dübörögtek a fejemben és azt sikoltották tűnjek el innen, de nagyon gyorsan. Mégsem mozdultam, nem tudtam. Megfagytam.

− Nevezz, ahogy szeretnél. Szörnyeteg. Halál angyal. Rémálom. – Az utolsó szót már suttogva, a fülemhez hajolva mondta ki. Fogalmam sincs, hogy a nyakamat akarta megharapni, vagy a vállamat, de amikor még közelebb lépett, testével újra hozzám simult, teljes erőből ágyékon rúgtam. Nem tudom mi ütött belém, de komolyan. Talán a rettegés, a félelem vagy csupán a bennem lakó harcos természet tette. Figyeltem, hogy csuklik össze előttem, majd azt, hogyan torzítja el az arcát a düh. Az a szempár életem végig kísérteni fog. Megfordultam, hogy ne kelljen ránéznem, majd berohantam a többiek közé, remélve, hogy megtalálom Kingát és Dávidot. De egyiket sem láttam. Ismeretlen emberek vigyorogtak és néztek rám, meghatározhatatlan tekintettel. Mintha tudnák. Ágaskodtam hátha meglátom valamelyikük egy pillanatra, talán… Kinga ruháját láttam eltűnni a sötétben.

− Enyém leszel – suttogta egy hang a fejembe, mire megfordultam és láttam, ahogy a fiú, dühösen villogó szemekkel közeledik felém. Újra érezte, hogy egy kéz fonódik a nyakamra, de nem törődtem vele, hanem megfordultam és belevetettem magam a sötétbe. Vajon miért válik az ember önzővé mikor fél? A legelső gondolatom az volt, hogy Kingát kellene megmenteni a fiútól, akivel eltűnt, aztán már csak a saját életem volt a fontos. Senki és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy én megússzam és kijussak innen. És miért veszítjük el a józan eszünket is a félelmünkben? Nem kellett volna pont a pince lezárt része felé rohannom, mert egy: nem ismerem a járást, kettő: bármikor rám szakadhat, mivel ezzel a résszel nem foglalkoznak és három: a sötétben tud a legkönnyebben, feltűnés nélkül megölni. Mert valami az súgta ez a terve. Életem legnagyobb baromságát követtem el, hogy ész nélkül berohantam ide. Koromsötét vett körül, az orromig sem láttam, csupán a falakt érzékeltem mikor a vállam hozzájuk súrlódott. Csak rohantam, mást nem hallottam csak a saját szívverésem és a fejemben állandóan ismétlődő kacajt. Hátamon hideg veríték csorgott le, a hajamba pókháló akadtak és valószínű pókok is, a távolban valahol víz csöpögött. Tüdőmet betöltötte a nehéz, dohos levegő, orromat csiklandozta a felszálló por, a szám kiszáradt, meg sem próbáltam nyelni. Kingára gondoltam, aki talán ugyanazt éli át amit én, és ekkor elestem valamiben. Erősen összeszorítottam a számat és a szememet, hogy ne kezdjek el most sírni. Nem ez a legmegfelelőbb időpont a hisztire! Felültem, a térdem lüktetett, az orrom úgyszintén, a fejemről nem is beszélve. A táskámból előkerestem a telefonom és bekapcsoltam a zseblámpáját. Mind két térdemen lenyúztam a bőrt és erősen vérzett, az orromból is csöpögött a vér, de dühösen letöröltem és egy pillanatra hallgatóztam. Nem hallottam lépteket, ezért kissé megnyugodva felálltam és akkor megláttam. Egy fekete öltönynadrágba bújtatott láb, cipő nélkül. A testem megint az engedélyem nélkül cselekedett és közelebb léptem ahhoz, amiben elbotlottam. Valami összetört. Talán a szívem, de nem tudom. Csak álltam ott és bámultam az előttem heverő holttestre. A legjobb barátom holttestére. Azt hittem, ha hullát látok elájulok vagy felküzdi a gyomrom a vacsorát, de csak álltam ott dermedtem. Néztem Dávid arcát. A pofacsontja fehére szinte világított a sötétségben, néhol teljesen hiányzott a bőr, a hús, az izom, máshol még maradt. Láttam az idegeket, a hús vörösét, a vért. A ruhája több helyen elszakadt, a karján és a felsőtestén is kilátszottak a csontok. Az ujjai teljes egészében hiányoztak. Szemi élettelenül, néztek rám. Pont rám. Vádlón. Fájdalmasan. Barna bőrén tenyér elnyomatok vöröslöttek a saját vérétől, néhol harapás nyomok kéklettek. Valakit megzavartam! Villant át az agyamon, mégsem mozdultam. Csupán a kezem kezdette remegni, megtáncoltatva a lámpa fényét. Körülöttem csontok és csontvázak hevertek. Emberi csontvázak, olyanok amilyenekké Dávid is válni fog. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy nem segítettem neki, hogy nem mentem utánuk. Hol a lány? Hirtelen valami az orromra cseppent. Lassan, mint akit dróton rángatna felnéztem a plafonra, csupán egy pillanatra láttam a gúnyosan, véres szájjal és fogakkal vicsorgó lányt, mert a telefon kiesett a kezemből. A bénultság elmúlt, én pedig még mélyebbre vetettem magam a sötétbe. Hallottam egy gúnyos női kacajt, majd egy már ismerős férfihangot.

− Ő az enyém. – Lélekszakadva rohantam egyre beljebb és beljebb az alagútba. Fogalma sincs merre jártam, csupán annyit tudok, hogy valahol Pápa alatt. A sötétség, már ha lehetséges gomolygott körülöttem és lelassított. Nem is tudom mit vártam. Hogy eljön majd a szőke herceg, fehér lovon és megment? Hogy ez az egész csak egy álom és felébredek? Vagy azt, hogy nem talál meg idelent a folyosón? Hülye voltam. De még mekkora! Csak rohantam gondolkodás nélkül és saját magamat zártam csapdába. Megálltam. Nem tudom miért. A szívem gyors táncot járt a mellkasomban, mindenem remegett és valami azt súgta adjam fel. Oldalra nyúltam és megérintettem a hideg, nyirkos falat. Valahol csöpögött valami. A fülemben megint felhangzott az a kacagás. Kezdek megőrülni. Aztán meghallottam. Léptek. Ütemes a padlónak csattanó lábak hangja. Kopp. Kopp. Egyre közelebbről. Lüktette a térdemen lévő seb, az orromból számba folyt a vér. Tudtam, hogy futni kéne. Amikor megpillantottam azokat a szürke szemeket, feladtam. A bátorságom és az élni akarás apró darabokban hevert a lelkemben, felsebezve azt. Ugyanazok a hangok. Csipp. Csöpp. Kopp. És a kacaj. Hirtelen ragadta meg a nyakamat és szorított a falnak. A fejem nagyot koppant. Éreztem, hogy felrepedt a bőr és a vér végigcsorgott a nyakamon és a hátamon. A fiú teste újra az enyémhez nyomódott.

− Megmondtam, enyém leszel. Előlem nem tudsz elmenekülni. – A következő pillanatban a fogai a meztelen vállamba mélyedtek. Szakadt a bőr, az izom. Vér ömlött a ruhámra és végig a testemen. Meleg és csúszós volt. A fájdalmat alig érzékeltem, mindenem elzsibbadt és hagytam. Nem küzdöttem. Nem akartam élni. Úgy nem, hogy az arcom előtt lebeg Dávid halott arca. A sötétség rám nehezedett, végül összenyomott.

Zúgó fejfájással ébredtem és nagyon fájt minden egyes porcikám, de örültem. Csak egy álom volt. A ruhám ott feküdt a széken, nagyi a konyhában sütött, és nem ettek meg élve. Mosolyogva nyújtózkodtam, végignyúlva az ágyon. Aztán nagy nehezen kikászálódtam a takaró alól és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Összevont szemöldökkel vettem szemügyre a vállamon éktelenkedő kék foltokat, de ekkor megszólalt a telefonom. Elvigyorodtam mikor megláttam, hogy Kinga hív. Már előre hallottam, hogy poént fog csinálni az álmomból és elnevezi a bulit az emberevő szörnyek baráti találkozójának.

− Szia, Kinga. – Csönd fogadott. – Kinga? Itt vagy? – Csak valami furcsa zúgó hang ért el hozzám. – Kinga, szólj már bele! Oké, hogy Halloween van, de akkor se vicces. − Aztán meghallottam… Csipp. Csöpp. Kopp. Kacaj… A telefon kicsúszott a kezemből, de még így is hallottam:

− Enyém vagy!                    

Puszi:Lia